Lelkemnek vágyai a szabadba vontak,
Feledni a munkaterhes élet baját.
Megszabadúl itt a lélek minden gondtól,
És egy jobb világba, szebb honba szárnyal át.

A kinek lelkét az élet terhe nyomja,
S ereje roskadni készül a suly alatt:
Jöjjön ide ki a szabad levegőre:
Uj életvágyat és munka-kedvet arat.

Ha a gyenge füszál hervadásnak indul,
Forró sugarától a hő nyári napnak:
A jótékony harmat ragyogó cseppjei
Néki uj virulást, uj életet adnak.

Nem szabad csüggedni a csapások alatt!
Vagy nem ezt hirdetik az apró madárkák,
Midőn pajkos gyermek fészkök romba dönti,
Uj fészköket minő jó reménynyel rakják?

Ha lelked elborul, és nem talál vigaszt,
– Honfigondok nyomják, vagy egyéb valami –
Jer ki a szabadba, itt megtalálod azt,
Felvidámitnak az aratók dalai.

Ide vágytam jőni, itt is vagyok végre,
Ah de későn jöttem, a nap leáldozott,
A mezőről is már minden hazatére,
A forró nap hűvös alkonynyá változott.

Amott haladnak az aratók az úton,
Vidám csevegésök idáig elhallik,
És a vig zsibongás közől néha-néha
Egy-egy népdal édes-bús zenéje hangzik.

El-elhallgat néha a vidám nép zaja.
Majd mikint sirása esti fuvalomnak –
Zendül fájdalommal, zendül bánatosan
A bús dallam: „ezer esztendeje annak!”

Majd ez is elhangzik, s ujra fölzeng a dal:
„Régen veri már a magyart a teremtő!”
Ezt hallván – ugy érzem – a mi itten környez,
Nem is élet, hanem szomoru temető.

De megcsendül közben az estharang szava,
És a dal elhallgat a vidám ajkakon,
És az ének helyett szivből jött könyörgés,
S buzgó hálaima rebeg el azokon.

Szivemből is forró ima szakadoz fel
Az egek urához, fel a csillagtrónra:
Áraszsza kegyelmét, áldását e népre,
Deritsen boldogabb időket e honra.

Kivégezvén imám, hazafelé térek,
Derültebb orczákkal és vidámabb szivvel;
A sötét bánatod, mit magammal hozék,
Az esti fuvalom magával vivé el. –

Lelkemnek vágyai a szabadba vontak,
Feledni a munkaterhes élet baját.
Megszabadul ittt a lélek minden gondtól,
És egy jobb világba, szebb honba szárnyal át.

Apáthy Kálmán

Forrás: barbacs.network.hu